Nem kötnek kompromisszumot Hitlerrel

Több mint 50 év telt el azóta, hogy Hitler rettenetes 12 éven át tartó rasszista és gyilkos uralma véget ért. A náci rezsim azonban olyan sebeket ejtett, melyek mindmáig fájdalmat okoznak az emberiségnek.

A történelem elismeri, hogy csupán néhány csoport mutatott bátor ellenállást, és beszélt nyíltan a náci terror ellen. Közöttük voltak Jehova Tanúi is, akiket úgy jellemeztek, hogy „a lankadatlan [erkölcsi] ellenállás parányi szigete . . ., mely egy terrorizált nemzet kebelében létezett”. Bátor kiállásukat tekintélyes történészek kellőképpen igazolják.

Néhány bíráló azonban — beleértve Jehova Tanúi bizonyos korábbi társait is — azt a vádat hozza fel, hogy a Tanúk megpróbáltak kompromisszumot kötni a Hitler-rezsimmel, annak kezdeti időszakában. Azt állítják, hogy a Watch Tower Society képviselői, ugyan eredménytelenül, de megpróbálták behízelegni magukat az új kormányzat kegyeibe, valamint hogy — legalábbis egy ideig — támogatták a nácik rasszista ideológiáját, amely végül is hatmillió zsidó meggyilkolásához vezetett.
Ezek a súlyos állítások teljes mértékben valótlanok. A kérdéses események most következő őszinte vizsgálata hozzáférhető dokumentációkon és történelmi összefüggéseken alapul.

Visszatekintés

Jehova Tanúi több mint 100 éve tevékenykednek Németországban. 1933-ra körülbelül 25 000 Tanú imádta Jehova Istent és terjesztette a bibliai irodalmat egész Németországban.

A szabadságjogok ellenére, melyeket az akkori német alkotmány biztosított, Jehova Tanúi gyakran váltak rágalomhadjáratok célpontjaivá, melyeket elsősorban vallási ellenfelek kezdeményeztek. A Tanúkat, akiket akkoriban Ernste Bibelforschernek (Komoly Bibliakutatóknak) hívtak, már 1921-ben azzal vádolták, hogy csatlakoztak a zsidókhoz felforgató politikai megmozdulásokban. A Bibliakutatókat megbélyegezték, hogy veszélyes bolsevik „zsidó férgek”, habár sohasem tudtak semmiféle bizonyítékot se felmutatni a vádak alátámasztására. Karl Barth svájci teológus később ezt írta: „ Az a vád, hogy Jehova Tanúi kapcsolatban álltak a kommunistákkal, csakis véletlen vagy éppenséggel szándékos félreértésnek tulajdonítható.”

Egy németországi egyházi folyóirat azzal a váddal hozakodott elő, hogy a Tanúk és a zsidók forradalmi mozgalmak közös összeesküvői. Válaszul az Aranykorszak (az Ébredjetek! előfutára) 1930. április 15-i német kiadása kijelentette: „Nincs okunk arra, hogy sértésnek tekintsük ezt a hamis feltevést, mivel meggyőződésünk, hogy a zsidók mint személyek legalább annyira értékesek, mint a névleges keresztények; de visszautasítjuk az egyházi lap fenti valótlan állítását, mivel az a célja, hogy becsmérelje munkánkat, mintha azt nem az evangéliumért, hanem a zsidók kedvéért végeznénk.”

Ezért John Weiss történészprofesszor a következőket írta: „ A Tanúk mentesek voltak a német rasszista nacionalizmustól, és nem töprengtek századokon át azon, miért nem tértek meg a zsidók. A Tanúk még mindig ragaszkodtak ahhoz az eredeti keresztény hitnézethez — még ha az megalázó is —, hogy akit csak lehet, meg kell győzni arról, hogy térjen meg Krisztushoz.”

Mi történt, amikor Hitler hatalomra jutott?

1933. január 30-án Adolf Hitlert kinevezték Németország új kancellárának. Kezdetben Hitler kormánya igyekezett palástolni erőszakos és szélsőséges természetét. Ezért 1933 elején a Tanúk, több millió más némettel együtt, az akkori törvényes uralkodó hatalomnak tekintették a nemzetiszocialista pártot. A Tanúk azt remélték, hogy a nemzetiszocialista (náci) kormány felismeri majd, hogy ez a békeszerető, törvénytisztelő keresztény csoport nem folytat felforgató tevékenységet, amely veszélyt jelentene az államra. Ez nem jelentette azt, hogy megalkudtak a bibliai alapelvekben. Miként más országokban, a Tanúk itt is szerették volna tájékoztatni a kormányzatot arról, hogy vallásuk jellege valójában politikailag semleges.

Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy Jehova Tanúi azok között voltak, akik elsőkként váltak a brutális náci elnyomás célpontjaivá. A Tanúkat ismét megbélyegezték azzal, hogy egy állítólagos bolsevik—zsidó összeesküvés cinkosai.

Üldözési hadjárat indult ellenük.

Miért vonta magára az új rezsim haragját egy ilyen kicsiny vallási közösség? Brian Dunn történész három alapvető okot állapít meg: 1. a Tanúk nemzetközisége, 2. a rasszizmussal való szembeszállásuk és 3. az államhatalom iránti semleges magatartásuk. Írás szerinti nézeteik miatt a német Tanúk elutasították, hogy Hitler-köszöntéssel tisztelegjenek, vagy hogy támogassák a nemzetiszocialista pártot, illetve hogy később részt vegyenek katonai tevékenységekben (2Mózes 20:4, 5; Ésaiás 2:4; János 17:16).

Ez azt eredményezte, hogy a Tanúk fenyegetéseket, kihallgatásokat, házkutatásokat és egyéb zaklatást szenvedtek el a rendőrségtől és az SA-tól (Sturmabteilung, Hitler rohamosztagosai vagy más néven barnaingesek). 1933. április 24-én hivatalos személyek lefoglalták és bezárták a Watch Tower Society hivatalát a németországi Magdeburgban. Miután a tüzetes átkutatása nem szolgált semmilyen terhelő bizonyítékkal sem, az Egyesült Államok külügyminisztériumának nyomására a rendőrség visszaadta az ingatlant. 1933 májusára azonban a Tanúk több német szövetségi tartományban is betiltás alatt voltak.

A Tanúk bátran járnak el

Ebben a korai időszakban Hitler gondosan olyan képet alakított ki magáról a nyilvánosság előtt, mintha ő lenne a keresztényiség bajnoka. Azt hirdette, hogy a vallásszabadság elkötelezettje, és ígéretet tett arra, hogy „elfogulatlan igazságossággal” bánik majd a keresztény felekezetekkel. Azért, hogy öregbítse hírnevét, az új kancellár megjelent különböző templomokban. Ez volt az az időszak, amikor sokan — akik olyan országokban éltek, melyek később hadban álltak Németországgal — csodálatukat fejezték ki Hitler tettei iránt.

A Németországban uralkodó, növekvő feszültségek miatti aggodalmában Joseph F. Rutherford, a Watch Tower Society akkori elnöke Paul Balzereittal, a németországi fiókhivatal vezetőjével egyetemben úgy döntött, kampányt indít, hogy tájékoztassa Hitler kancellárt, a kormányhivatalnokokat és a nyilvánosságot arról, hogy Jehova Tanúi nem jelentenek veszélyt a német népre és az államra. Rutherford nyilvánvalóan azt hitte, hogy Hitler nem tud a Jehova Tanúi elleni támadásokról, vagy félrevezető tájékoztatást kap a Tanúkról a vallási csoportoktól.

Következésképpen a magdeburgi hivatal megrendezett egy kongresszust, hogy éljenek azzal a német állampolgári joggal, hogy kérelmet nyújthatnak be. Gyors felhívással meghívták Jehova Tanúit Németország minden részéről 1933. június 25-re a berlini Wilmersdorfer Tennishallen nevű csarnokba. Közel 5000 küldöttet vártak. Az ellenséges légkör ellenére több mint 7000 bátor személy volt jelen. A küldöttek elfogadtak egy határozatot „Nyilatkozat a való tényállásról” címmel. Ez a dokumentum tiltakozott a megszorítások ellen, melyeket a Tanúk munkájára vonatkozóan hoztak. A határozat világosan kifejti álláspontjukat, és elutasítja azt a vádat, hogy összeesküvés céljából kapcsolat fűzné őket bármiféle politikai mozgalomhoz. Kijelenti:

„Tévesen megvádoltak minket a kormányhatóságok . . . előtt . . . ezennel kérelemmel fordulunk a vezetőkhöz és a német néphez, hogy a való tényállásról szóló következő nyilatkozatot igazságosan és részrehajlás nélkül vizsgálja meg.”

„Nem veszekszünk senkivel, még hitoktatókkal sem, de fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy gyakran azok — akik állításuk szerint Istent és Krisztus Jézust képviselik — a mi tényleges üldözőink, akik a kormányzatok előtt hamis fényben tüntetnek fel minket.”

A kompromisszum vagy a bátorság kongresszusa?

Ma néhányan úgy vélik, hogy az 1933-as berlini kongresszus és a „Nyilatkozat a való tényállásról” a vezető Tanúk részéről jövő kísérlet volt arra, hogy kifejezésre juttassák, hogy támogatják a náci kormányt, valamint a zsidókkal szembeni gyűlöletét. Bizonygatásaik azonban nem felelnek meg a valóságnak. Téves értesüléseken és a tények elferdítésén alapulnak.

Példa gyanánt, a bírálók azt állítják, hogy a Tanúk horogkeresztes zászlókkal díszítették a Wilmersdorfer Tennishallent. Az 1933-as kongresszusról készült fényképeken egyértelműen látszik, hogy semmiféle horogkeresztet sem raktak ki a csarnokban. A szemtanúk megerősítik, hogy nem voltak zászlók a helyiségben.
Lehetséges azonban, hogy voltak zászlók az épület homlokzatán. Június 21-én, a kongresszus előtti szerdán náci harci alakulat használta a csarnokot. Ezenkívül, csupán egy nappal a kongresszust megelőzően fiatalok nagy csoportja SS-egységekkel (Schutzstaffel, eredetileg Hitler feketeinges testőrei) meg SA-egységekkel és másokkal egyetemben a nyári napfordulót ünnepelték a közelben. Így, amikor a Tanúk megérkeztek vasárnap a kongresszusra, meglehet, hogy egy horogkeresztes zászlókkal feldíszített épület látványa fogadta őket.

Ha horogkeresztes zászlók díszítették volna a csarnok külső részét, a folyosókat, sőt a belső terét, a Tanúk nem nyúltak volna hozzájuk. Jehova Tanúi ma sem távolítják el a nemzeti jelképeket, amikor nyilvános létesítményeket bérelnek összejövetelekhez vagy kongresszusokhoz. Semmilyen bizonyíték sincs azonban arra, hogy a Tanúk bármiféle zászlót tettek volna is ki, vagy hogy tisztelegtek volna előttük.

A bírálók továbbá azt állítják, hogy a Tanúk a német nemzeti himnusszal nyitották meg a kongresszust. Valójában a kongresszust azzal kezdték, hogy elénekelték a „Sion dicsőséges reménysége” című 64-es számú éneket a Tanúk vallási énekeskönyvéből. Az ének szövegét Joseph Haydn 1797-ben komponált zenéjéhez írták. A 64-es ének már legalább 1905 óta szerepelt a Bibliakutatók énekeskönyvében. 1922-ben a német kormány Haydn zenéjét a Hoffmann von Fallersleben által írt szöveggel nemzeti himnuszaként fogadta el. Ennek ellenére Németországban a Bibliakutatók alkalomadtán még mindig énekelték a 64-es éneküket, ahogyan azt a más országokban élő Bibliakutatók is tették.

A Sionról szóló ének eléneklését aligha lehet úgy értelmezni, hogy így igyekeztek volna a nácikat kiengesztelni. A nácik antiszemita nyomására más egyházak kivették énekeskönyveikből és kihagyták liturgiáikból az olyan héber kifejezéseket, mint a „Júda”, „Jehova” és „Sion”. Nem így Jehova Tanúi. A kongresszus szervezői akkoriban biztosan nem számítottak arra, hogy a Siont dicsőítő ének eléneklésével elnyerik majd a kormány jóindulatát. Meglehet, hogy néhány küldött talán vonakodott a „Sion dicsőséges reménysége” című éneket énekelni, mivel a dallama, melyet Haydn szerzett, megegyezett az akkori nemzeti himnusz dallamával.

Szándéknyilatkozat

Miközben a kormány átmeneti időszakban volt, és az országban zűrzavar uralkodott, a Tanúk egyértelmű nyilatkozatot akartak tenni állásfoglalásukról. A „Nyilatkozat” által a Tanúk nyomatékosan elutasították azokat a vádakat, hogy zsidókkal folytatott pénzügyletekbe keveredtek, vagy hogy politikai kötelékek fűzik őket hozzájuk. Ennélfogva a dokumentum kijelentette:

„Ellenségeink hamis módon azt állítják, hogy tevékenységünket a zsidók anyagilag támogatják. Semmi sincs messzebb az igazságtól, mivel mind ez ideig a munkánkhoz még egy fikarcnyi hozzájárulást vagy anyagi támogatást sem kaptunk a zsidóktól.”

Említést téve a pénzről, a „Nyilatkozat” a továbbiakban elítélte a nagy monopóliumok tisztességtelen módszereit. Ezt írta:

„A brit—amerikai világhatalom zsidó üzletemberei azok, akik az üzleti világ nagy monopóliumait felépítették, melyeket sok nép kizsákmányolásának, valamint elnyomásának eszközéül használtak fel.”

Ez a kijelentés nyilvánvalóan nem általánosságban utalt a zsidó népre, és sajnáljuk, ha félreértik, és okot adna bármiféle sértődésre. Néhányan azt állítják, hogy Jehova Tanúi osztották a zsidókkal szemben megnyilvánuló gyűlöletet, melyre akkoriban a német egyházakban általánosan tanítottak. Ez az állítás teljes mértékben hamis. A

Tanúk az irodalmaik által és a viselkedésükkel az egész náci korszakban elutasították az antiszemita nézeteket, és elítélték azt a gonosz bánásmódot, amelyet a zsidók a náciktól elszenvedtek. Az, ahogyan kimutatták kedvességüket a zsidók iránt, akik sorstársaik voltak a koncentrációs táborokban, minden bizonnyal ragyogó cáfolata e hamis vádnak.

A „Nyilatkozat” a Tanúk munkájának jellegét vallásosnak határozta meg, és kijelentette: „Szervezetünk semmi esetre sem politikai jellegű; csupán ahhoz ragaszkodunk, hogy Jehova Isten Szavát tanítsuk az embereknek.”

A „Nyilatkozat” ezenfelül emlékeztette a kormányzatot az ígéretére. A Tanúk olyan magasztos eszmékért szálltak síkra, melyek mellett történetesen a német kormány is nyilvánosan elkötelezte magát. Ezek között voltak a családi értékek és a vallásszabadság.

Ezzel kapcsolatban a „Nyilatkozat” hozzáfűzte: „Könyveink és írásaink alapos vizsgálata egyértelműen megmutatja majd, hogy azokat a magasztos eszméket, melyeket a nemzeti kormány célként tűzött ki maga elé, és amelyeket hirdet, a mi kiadványaink is kifejtik, helyeslik és különösen kihangsúlyozzák. Irodalmaink továbbá rámutatnak, hogy Jehova Isten gondoskodni fog arról, hogy mindaz, aki szereti az igazságosságot, és engedelmeskedik a Legfelségesebbnek, a meghatározott időben elérje ezeket a magasztos célokat.”

A Tanúk tehát sohasem támogatták a náci pártot. Sőt mi több, a vallásszabadság gyakorlásaképpen nem is szándékoztak felhagyni a nyilvános prédikálással (Máté 24:14; 28:19, 20).

A Jehova Tanúi évkönyve 1974 [ang.] beszámolója szerint néhány német Tanú csalódott volt, hogy a „Nyilatkozat” megfogalmazása nem volt még szókimondóbb hangvételű. Vajon a fiókhivatal vezetője, Paul Balzereit felhígította a dokumentum szövegét? Nem, a német és az angol szöveg összevetése megmutatja, hogy szó sincs erről. Az ezzel ellentétes vélemény nyilvánvalóan azoknak a szubjektív megfigyelésén alapult, akiket nem vontak be közvetlenül a „Nyilatkozat” előkészítésébe. Azt, hogy ilyen következtetésre jutottak, valószínűleg az a tény is befolyásolta, hogy csupán két évvel később Balzereit megtagadta hitét.

Ma már tudjuk, hogy a németországi Jehova Tanúi betiltására vonatkozó rendeletet 1933. június 24-én, szombaton adták ki, éppen egy nappal a berlini kongresszus előtt. A kongresszus szervezői és a rendőrség néhány nappal később szerzett tudomást a betiltásról. Tekintettel a feszült légkörre és a náci tisztviselők nyilvánvalóan ellenséges érzületére, figyelemre méltó, hogy egyáltalán megtartották a kongresszust. Nem túlzás azt mondani, hogy ez a 7000 Tanú bátran kockára tette szabadságát azzal, hogy rész vett a gyűlésen.

A kongresszust követően a Tanúk 2,1 millió példányt terjesztettek el a „Nyilatkozatból”. Néhányukat azonnal letartóztatták és munkatáborokba küldték. Így hát a náci kormány teljesen kimutatta zsarnoki, erőszakos természetét, és hamarosan teljes erőbevetéssel indított támadást a keresztények eme kicsiny csoportja ellen.
Christine King professzor asszony ezt írta: „ A náciknak meg kellett tanulniuk, hogy nyers erőszakkal sem győzhetik le a Tanúkat.” Úgy volt, ahogyan azt a „Nyilatkozat” kijelentette: „Jehova Isten hatalma mindenek felett áll, és nincs oly erő, amely sikerrel ellenállhatna Neki.”

[Lábjegyzet]
Helyszűke miatt nem tudjuk közölni e történelmi beszámoló teljes dokumentációs anyagát. Az összes forrásanyagot tartalmazó lista viszont kívánságra megszerezhető a kiadóktól. Felvilágosítónak találhatod a Jehova Tanúi szilárdan állnak a náci támadással szemben című dokumentumfilm megtekintését is videokazettán.
[Képek a 13. oldalon]
Jehova Tanúinak a Wilmersdorfer Tennishallenben megtartott 1933-as kongresszusán készült fényképek